Reggel fél ötös kelés után nem voltam a legfittebb, de ez kifejezetten jól jön amikor élete első repülőútjára készül az ember. Így még arra is elfelejtettem gondolni, hogy néhány órával később több ezer méter magasban leszek. Márpedig ez nem épp az a magasság, ahol egy olyan tériszonyos ember mint én jól érezné magát.
Az első rossz érzés a repülőtéren jött elő. Nemtudom hogy csak első repülés előtti stressz tette, vagy a tudat, hogy fél évig nem látom a hozzám közel álló embereket, de nagyon rossz volt a várakozás. Ez kb. a beszállásig tartott, onnantól kezdve semmi. Csakazértis az ablak mellé ültem, de nem a szárny mellé. Ilyen magasságban nem mindegy milyen messze van a vészkijárat? Tomi, te meg jól átvertél, ez a szárny biza nem remegett repülés közben.
A tériszony ezek szerint egy bizonyos magasság felett már nem játszik. Meglepő módon az egész repülésben az egyik stewardess volt a legfélelmetesebb. Valamiért abban a tévhitben éltem, hogy azok mind nők. Bár ez sem állt messze tőle, de ha nő volt akkor annak nagyon ronda. Agyonszolizott, kulkajánososan (vagy mégjobban) kopasz, és vállig érőre megnövesztve a maradék haja. Azt a pár szálat tízmásodpercenként simogatta, nehogy a szemébe lógjon, és minden pasira vigyorgott mint a vadalma. A legviccesebb az volt, ahogy a másik stewardess mondta a biztonsági előírást, ez meg a mentőmellénnyel a nyakában mutogatta a vészkijáratokat és fújta a sípot. Aztán körbejárt és különböző EasyJet termékeket akart rásózni az emberekre. Oké, tudom hogy fapados, de hogy még így is pluszbevételre tegyenek szert... Legalább jól csinálnák, és nem a világ legrémisztőbb buzijára bíznák a feladatot. A tudat, hogy egy ilyen lény ólálkodott a repülőn, eléggé megnehezítette az elalvást, így eltartott vagy 2 percig (no azért a 4 óra alvást még ő sem tudta ellensúlyozni).
Legközelebb a landolásnál ébredtem, ami ugyanolyan simán ment mint a felszállás. Még a gyomrom se kavarodott fel. Aztán jött vagy 2 kilométer gyaloglás a csomagkiadóig, amire így is fél órát kellett várni. Amikor végre elindult a szalag és örömmel robogtam a csomagommal a kijárathoz, utánamszaladt egy csávó, hogy a csomagom egy része a szalagon maradt. Először csak pislogtam rá, aztán rájöttem, hogy leszakították a hátizsákom egyik hascsatját, és az körözött a futószalagon. Nem tudom ezt hogy csinálták, tekintve hogy előtte direkt összecsatoltam.
Direkt az olcsóbb buszt választottam (igen Anett, várom a kommentedet), ami 2 kilométerre a vasútállomástól tett le, így 10 helyett csak 6 euró volt. Az állomás mellett egyébként majdnem elgyalogoltam, mivel egy 20 emeletes panelház aljában van. A jegyet sikerült féláron venni, ami azért nagy szám, mert itt nem adnak automatikusan diákkedvezményt. 100 euróért kellene venni egy 12/25 kártyát, amivel egy évig fél áron lehet utazni. Ez mondjuk nem is lenne rossz, mivel 50 euró körül van Angers-ig a TGV, tehát 4 utazás után már behozná. De itt jön a képbe a jó öreg MÁV, ami nagy küzdelmek árán megérvényesítette a FIP igazolványomat. Ez lényegében a nemzetközi arcképes, és sok országban 50% kedvezmény jár. Mutattam a pénztáros csávónak, aki bőszen elkezdte olvasgatni, majd tanácstalanul elvonult hátra. 10 perc után végül visszajött és féláron adta a jegyet. Tehát működik, és nem kell 100 euróért megvenni azt a 12/25 izét.
A TGV egyébként kifejezetten kényelmetlen, még a magyar másodosztályon is több helye van az embernek. A sebességéről meg nem tudok nyilatkozni, mert az első 5 perctől az utolsó 5 percig aludtam. Küldtem sms-t a mentoromnak, aki kocsival kijött elém és elvitt az egyetemre, Angers külvárosába. 1,5 órát kellett várni, hogy megkapjam a szobám kulcsát, így addig körbevezetett, és megmutatta a környéket: egyetem, buszmegálló, szupermarket. De ezekről majd máskor.
